Soha nem voltam elég jó Gergőnek: Egy szerelem a társadalmi szakadék szélén

– Nem értem, Gergő, miért nem mondod meg nekik végre, hogy engem választottál? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélén ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a bögrét. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná.

Gergő csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem nézett rám. – Tudod, hogy szeretlek, Anna. De anyámék… ők más világban élnek. Nem értik meg.

A szívem összeszorult. Már hónapok óta együtt voltunk, de minden találkozás után úgy éreztem, mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól. Gergő családja – főleg az anyja, Márta néni – sosem titkolta, hogy szerintük nem vagyok elég jó hozzájuk. „Egy fodrász lánya? Mit akarhat tőlünk?” – hallottam egyszer véletlenül Márta néni hangját, amikor azt hitte, nem vagyok a közelben.

Édesanyám egy kis fodrászszalont vezetett a lakótelep sarkán, apám pedig buszsofőr volt. Egyszerű emberek voltunk, de szeretetben nőttem fel. Gergőék viszont a város egyik legjobb ügyvédcsaládja voltak, villájuk volt a Rózsadombon, és minden hétvégén golfmeccsekre jártak. Az első családi ebédjükön úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna.

– Anna, kérsz még egy kis lazacot? – kérdezte Márta néni fagyos udvariassággal.
– Köszönöm, nem vagyok éhes – válaszoltam halkan.
– Biztos? Tudod, nálunk nem szokás pazarolni az ételt – tette hozzá jelentőségteljesen.

Gergő apja, László bácsi csak újságot olvasott, mintha ott sem lennék. A húga, Dóri pedig végigmért tetőtől talpig, majd elfordult. Aznap este sírva hívtam fel anyámat.

– Kislányom, ne hagyd magad! Ha szereted Gergőt, harcolj érte! – mondta anyám biztatóan.

De meddig lehet harcolni egy olyan háborúban, ahol az ellenség láthatatlan falakat emel köréd?

A következő hónapokban mindent megtettem. Elvégeztem egy angol nyelvtanfolyamot, hogy ne érezzem magam butának a társaságukban. Minden pénzemet félretettem egy elegánsabb ruhára, hogy ne lógjak ki annyira a családi vacsorákon. Még főzni is megtanultam francia receptekből, hátha egyszer meghívhatom őket hozzánk.

De semmi sem volt elég. Egyik este Gergővel sétáltunk a Margitszigeten.

– Szerinted valaha elfogadnak majd? – kérdeztem halkan.
– Idő kell nekik – mondta Gergő bizonytalanul. – De én veled akarok lenni.

Azt hittem, ez elég lesz. Hogy a szerelem tényleg mindent legyőz. De aztán jött az a bizonyos karácsony.

Gergő családja meghívott minket ünnepi vacsorára. Anyám egész nap segített készülődni: sütöttünk bejglit, főztünk halászlét. Reméltem, most végre sikerül közelebb kerülnöm hozzájuk.

A vacsora elején minden rendben ment. Aztán Márta néni váratlanul megszólalt:
– Anna, mesélj csak, milyen terveid vannak a jövőre nézve? Gondolom, nem akarsz örökké fodrász lenni…

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. – Szeretem a munkámat – válaszoltam őszintén. – De szeretnék továbbtanulni is egyszer majd.

– Hm… – húzta el a száját Márta néni. – Reméljük, Gergő nem fogja megbánni ezt a kapcsolatot.

Gergő ekkor végre felemelte a fejét: – Anya! Elég legyen!

A csend szinte fájt. László bácsi letette a villáját.
– Fiam, gondold át jól ezt az egészet. Nem akarjuk, hogy boldogtalan légy…

Aznap este Gergővel összevesztünk. Ő azt mondta, ne foglalkozzak velük. De hogyan ne foglalkozzam? Hiszen minden nap azzal kellett szembesülnöm, hogy sosem leszek elég jó nekik.

Egyre többet veszekedtünk. Gergő próbált lavírozni köztem és a családja között, de láttam rajta: fáradt. Egyik este azt mondta:
– Anna… talán jobb lenne egy kis szünetet tartani.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. – Te is így gondolod? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem tudom… csak… túl sok ez most nekem.

Hazamentem anyámhoz. Napokig csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Anyám leült mellém.
– Kislányom… néha az élet igazságtalan. De te értékes vagy! Ne hagyd, hogy mások határozzák meg az értékedet!

Eltelt két hét. Gergő nem keresett. Aztán egy este csöngettek: ott állt az ajtóban.
– Hiányzol – mondta halkan. – De nem tudom feladni a családomat sem.

Néztem őt: azt az embert, akit mindennél jobban szerettem… és akinek sosem lehettem elég jó.

Most itt ülök a régi szobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e hidat építeni két világ között? Vagy vannak szakadékok, amiket még a szerelem sem képes áthidalni?

Ti mit gondoltok? Érdemes harcolni egy olyan szerelemért, ahol mindig csak az egyik fél küzd igazán?