Szomszédok, titkok és a nagymamám: Egy budapesti panelházban zajló küzdelem

– Hogy lehet így élni? – csattant fel Éva néni hangja a lépcsőházban, miközben a kulcsommal babráltam a zárban. – Hallom, hogy megint egész nap egyedül volt az édesanyád! Vagy a nagymamád? Mindegy is, az idős embereknek társaság kell, nem magány!

A szívem összeszorult. Nem először fordult elő, hogy Éva néni – aki mindig mindent tudni akart a házban – számonkért valamiért. De most különösen érzékenyen érintett. A nagymamám, Ilona, valóban egyre többet volt egyedül, mióta anyám Németországban dolgozik ápolónőként, én pedig két műszakban robotolok egy zuglói pékségben. Minden nap igyekeztem hazasietni, főztem rá, bevásároltam, de néha úgy éreztem, sosem elég.

– Éva néni, kérem, ne aggódjon, minden rendben van – próbáltam nyugodtan válaszolni, de a hangom remegett.

– Rendben? Tegnap is hallottam, hogy sírt! – vágott közbe. – Az én időmben nem hagytuk volna magára az öregeket. Most meg csak a pénz számít!

Nem tudtam mit mondani. A könnyeim majdnem kibuggyantak. Vajon tényleg rossz unoka vagyok? Vajon tényleg elhanyagolom azt az asszonyt, aki felnevelt?

Aznap este Ilona mama csendben ült a fotelben, amikor beléptem. A tévé halkan duruzsolt, a konyhából főtt krumpli illata szállt. Letettem elé a vacsorát.

– Jaj, drágám, ne törődj Évával – mondta halkan. – Tudod, ő mindig mindent jobban tud.

– De mama, tényleg elég vagyok neked? Nem vagy magányos? – kérdeztem félve.

Elmosolyodott, de a szemében fáradtság ült.

– Te vagy az egyetlen örömöm. Tudom, hogy dolgozol. Nem haragszom rád. Csak néha… hiányzik a régi élet.

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. A régi élet… amikor még nagy családi ebédek voltak vasárnaponként, amikor anyám is itthon volt, amikor még nem kellett minden fillért kétszer is meggondolni.

Másnap reggel újra összefutottam Éva nénivel a lift előtt.

– Gondolt már arra, hogy intézetbe adja? – kérdezte hirtelen.

A vér az arcomba szökött.

– Soha! – vágtam rá túl gyorsan. – Amíg élek, nem hagyom magára!

– Hát maga tudja… csak ne legyen késő! – sóhajtott fel jelentőségteljesen.

Aznap egész nap ezen járt az eszem. Vajon tényleg önzésből tartom magamnál? Vagy csak félek attól, hogy ha elengedem, végleg elveszítem?

A munkahelyemen is szétszórt voltam. A főnököm, Sándor bácsi odajött hozzám zárás után.

– Valami baj van otthon? – kérdezte.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, az én anyám is sokáig élt velem. Néha azt hittem, megőrülök tőle… de most már csak hiányzik. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, mi a jó neked vagy neki.

Hazafelé menet vettem egy csokor orgonát Ilona mamának. Amikor beléptem, épp az ablakból nézett kifelé.

– Nézd csak mama! – nyújtottam át neki. – Emlékszel még a régi kertünkre?

A szeme megtelt könnyel.

– Hogyne emlékeznék… ott tanítottalak biciklizni.

Leültünk egymás mellé. Hosszú percekig csak hallgattuk a város zaját.

– Nem akarok intézetbe menni – mondta halkan. – Inkább vagyok egyedül néha… de itthon.

Megfogtam a kezét.

– Soha nem engedlek el.

De vajon meddig bírom még ezt az állandó feszültséget? Meddig lehet megfelelni egyszerre a családnak, a munkának és a szomszédok elvárásainak?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző, vagy csak próbálom túlélni ezt az egészet?