Tíz év tétlenség: Egy család csendes harca a megélhetésért

– Miért nem próbálod meg legalább azt a részmunkaidős állást, Izabella? – Margit hangja élesen hasít bele a vasárnapi ebéd csendjébe. A kanál megáll a kezemben, a leves illata hirtelen émelyítővé válik. Gábor, a férjem, csak lesüti a szemét, mintha ő is szégyellné magát helyettem.

Tíz éve élek ebben a házban, Gábor nagymamájának régi, kopott, de még mindig meleg otthonában. Tíz éve nem dolgozom. Az elején azt mondtam magamnak, hogy csak egy kis pihenő kell, majd ha megszületik a kislányunk, Zsófi, visszatérek. De Zsófi már harmadikos az általánosban, és én még mindig ugyanazokat a kifogásokat ismételgetem: „Majd ha nagyobb lesz… Majd ha több időm lesz… Majd ha jobban érzem magam…”

Margit nem hagyja annyiban. – Tudod jól, hogy Gábor fizetése nem elég mindenre. A múlt héten is alig tudtátok befizetni a villanyszámlát! És most itt ez a lehetőség a könyvtárban, csak néhány óra naponta…

A szívem összeszorul. Nem akarok könyvtárban dolgozni. Nem akarok emberek közé menni, nem akarok újra megfelelni valakinek. Félek attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy kinevetnek majd, mert tíz évig csak „otthon ültem”. De ezt sosem mondom ki hangosan. Csak annyit felelek halkan:

– Nem érzem magam késznek rá.

Margit feláll az asztaltól. – Akkor legalább mondd meg, mikor leszel kész! – mondja, és becsapja maga mögött az ajtót.

Gábor csendben kanalazza tovább a levest. Néha úgy érzem, ő is haragszik rám, de sosem mondja ki. Inkább túlórázik a gyárban, fáradtan jön haza, és esténként már csak annyi ereje van, hogy leüljön a tévé elé. Zsófi néha odabújik hozzám, és azt kérdezi:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudom neki elmagyarázni. Hogy mondjam el egy kilencévesnek, hogy néha úgy érzem, mintha egy láthatatlan fal választana el mindentől? Hogy minden nap újabb kudarc? Hogy félek attól, hogy ha most elkezdek dolgozni, akkor mindenki látni fogja rajtam az évek alatt felgyülemlett bizonytalanságot?

Az este Margit visszajön. Gábor már alszik. Leül mellém a konyhában.

– Izabella – kezdi halkan –, tudom, hogy nehéz. De gondolj Zsófira is. Neki példát kell mutatni.

– Tudom – suttogom –, de nem megy.

Margit sóhajt. – Én is voltam így. Amikor meghalt az apja… hónapokig nem tudtam felkelni az ágyból. De muszáj volt menni tovább. Ha nem magadért, hát értük.

A könnyeim végigfolynak az arcomon. Margit megsimogatja a kezem.

– Segítek neked – mondja halkan. – Nem vagy egyedül.

Másnap reggel Gábor korán indul dolgozni. Zsófi iskolába megy. Én egyedül maradok a házban. A csend szinte fáj. Felveszem a kabátom, és elindulok a könyvtár felé. Útközben végig azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e változtatni? Vajon elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy újrakezdjem?

A könyvtár ajtajában megállok. A szívem hevesen ver. Margit szavai visszhangzanak bennem: „Nem vagy egyedül.”

Belépek.

Vajon hányan éreznek még így Magyarországon? Hányan félnek attól, hogy újrakezdjék? És vajon tényleg lehet-e újra hinni magunkban tíz év után?