A Szerelem Árnyékában: Egy Randi, Ami Mindent Megváltoztatott

„Nem hiszem el, hogy ezt mondod, András!” – kiáltottam fel, miközben a kávézó csendjét szinte kettéhasította a hangom. Az emberek felénk fordultak, de nem érdekelt. Az arcom lángolt a haragtól és a szégyentől. András csak ült ott, nyugodtan, mintha semmi sem történt volna. „Miért ne oszthatnánk meg a számlát?” – kérdezte higgadtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

De kezdjük az elején. Egy hónappal ezelőtt regisztráltam egy népszerű társkereső oldalra. A barátnőim unszolására tettem, akik szerint ideje volt már továbblépnem a régi kapcsolatom után. Eleinte vonakodtam, de végül beadtam a derekam. Így találkoztam Andrással. A profilja alapján intelligensnek és humorosnak tűnt, és a beszélgetéseink során is ezt tapasztaltam.

Az első találkozásunk egy kávézóban volt. Emlékszem, mennyire izgultam, amikor beléptem az ajtón. András már ott ült, és amikor meglátott, széles mosollyal üdvözölt. Az első benyomásom az volt, hogy vonzó és magabiztos férfi. Az este jól telt, sokat nevettünk és beszélgettünk. Úgy éreztem, hogy végre valaki megért engem.

A második randink egy elegáns étteremben volt. András javasolta a helyet, és én örömmel elfogadtam. Az este folyamán azonban valami megváltozott. András viselkedése furcsává vált. Egyre többször nézett a telefonjára, és úgy tűnt, mintha nem is igazán lenne jelen. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Csak munkaügyek.” Próbáltam nem foglalkozni vele, de belül valami nyugtalanított.

A vacsora végén jött a meglepetés: „Osszuk meg a számlát,” mondta könnyedén. Megdöbbentem. Nem mintha ne lettem volna képes kifizetni a részemet, de valahogy úgy éreztem, hogy ez nem helyénvaló. Az első randin ő fizetett, és azt hittem, ez most is így lesz.

„Tényleg?” – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

„Igen, miért ne?” – válaszolta vállat vonva.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy talán nem is ismerem igazán Andrást. Az este hátralévő részében csendben maradtam, próbáltam feldolgozni a történteket.

Ahogy hazaértem, újra és újra átgondoltam az estét. Vajon túlreagáltam? Vagy tényleg volt valami furcsa András viselkedésében? A barátnőim szerint az volt a bajom, hogy túl sokat vártam el tőle. De én úgy éreztem, hogy ez nem csak a pénzről szólt.

A következő hetekben András egyre ritkábban keresett. Amikor mégis találkoztunk, mindig volt valami kifogása arra, hogy miért nem tud teljesen jelen lenni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nincs rendben.

Egy este aztán minden világossá vált. Véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján egy másik nőtől. „Alig várom már a hétvégét!” – állt benne. A szívem összeszorult. Megkérdeztem tőle, ki az a nő.

„Csak egy barát,” mondta könnyedén.

De én már nem hittem neki. Aznap este szakítottunk. Úgy éreztem magam, mint aki elvesztette az iránytűjét. Hogy lehettem ennyire vak? Miért nem vettem észre az apró jeleket?

Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy mit tanultam ebből az egészből. Talán túl naiv voltam, talán túl sokat vártam el másoktól. De egy dolog biztos: soha többé nem fogom figyelmen kívül hagyni azokat a kis vörös zászlókat.

Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hányan hagyjuk figyelmen kívül azokat az apró jeleket, amik később hatalmas problémává nőhetik ki magukat?