„Csak akkor hívsz, ha bébiszitter kell” – Egy anya vallomása a családi távolságról

– Anya, tudnál ma este vigyázni Zoéra? – Zsolt hangja fáradtan és sietősen csengett a telefonban. Nem volt benne semmi melegség, semmi abból a régi szeretetből, amit gyerekkorában éreztem tőle. Csak egy kérés, egy feladat – mintha egy taxisofőrt hívna.

Az ablakon túl szakadt az eső, a lakásban csend volt. Márta, a menye, mindig kedvesen beszél velem, de most ő sem szólt bele a beszélgetésbe. Csak Zsolt hangját hallottam, és a szívemben valami összeszorult.

– Persze, hogy vigyázok rá – feleltem végül, de a hangom remegett. – De Zsolt… mikor beszélgetünk végre úgy igazán? Mikor jössz el csak úgy hozzám?

A vonal túlsó végén csend lett. Hallottam, ahogy Zsolt felsóhajt.

– Most nem érek rá, anya. Később beszélünk, jó? – mondta gyorsan, majd letette.

Ott maradtam a nappali közepén, a telefonnal a kezemben. A falon régi családi fotók: Zsolt kisfiúként az ölemben, Márta mosolyogva öleli át Zoét egy nyári napon. Minden kép egy-egy boldog pillanatot őriz – de mostanra ezek csak emlékek.

Amikor Zoé megérkezett, Márta hozta át. Kedvesen mosolygott rám.

– Köszönöm, Ariana néni, hogy segítesz. Tudod, Zsolt most nagyon elfoglalt…

Bólintottam. Márta mindig próbál közvetíteni köztünk. Néha úgy érzem, ő jobban ismer engem, mint a saját fiam. Zoé azonnal a nyakamba ugrott.

– Nagyi! Mesélsz nekem ma este?

A szívem megremegett. Zoé ártatlan mosolya mindent felülírt. Ő nem tehet semmiről. De amikor elaludt mellettem az ágyban, én csak néztem az arcát és azon gondolkodtam: hol rontottam el?

Zsolt és Márta három éve váltak el. Akkor azt hittem, majd minden visszatér a régi kerékvágásba. De nem így lett. Zsolt egyre kevesebbet keresett. Először azt hittem, csak elfoglalt – új munkahelye lett egy nagy budapesti cégnél –, de aztán rájöttem: valami eltört köztünk.

Próbáltam beszélni vele erről. Egy vasárnapi ebédnél szóba hoztam:

– Zsolt, miért nem jössz gyakrabban? Régen minden héten együtt ebédeltünk…

Ő csak vállat vont.

– Felnőttem, anya. Saját életem van. Te is élj a magad módján.

Ez fájt. Mintha azt mondta volna: már nincs rád szükségem.

A barátnőim szerint túl sokat aggódom. „Ariana, örülj neki, hogy legalább az unokádra számítanak!” – mondják. De én nem csak bébiszitter akarok lenni. Édesanya vagyok! Szeretném tudni, mi bántja Zsoltot. Szeretném hallani a gondolatait, megosztani vele az örömeimet és bánataimat.

Egyik este Márta felhívott.

– Ariana néni, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze, drágám.

– Tudom, hogy Zsolt mostanában nehéz… De hidd el, szeret téged. Csak nem tudja kimutatni. A válás után nagyon bezárkózott.

Elhallgattam. Márta hangjában őszinte aggodalom volt.

– Próbáltam vele beszélni – mondtam végül –, de mindig elutasít.

– Adj neki időt – kérte Márta. – És ne haragudj rá…

De hogyan ne haragudnék? Hogyan ne érezzem magam feleslegesnek?

Egyik délután Zoéval sétáltunk a parkban. A kislány boldogan szedte a virágokat.

– Nagyi, apa miért szomorú néha?

Megálltam. Mit mondhatnék neki?

– Néha az embereknek fáj valami belül – feleltem óvatosan. – De attól még szeretnek téged.

Zoé bólintott és tovább szaladt. Én pedig ott maradtam a padon és sírtam.

Azóta minden alkalommal, amikor Zsolt csak azért keres, mert bébiszitter kell Zoénak, egyre jobban fáj ez az egész helyzet. Próbálok erős lenni – hiszen magyar asszony vagyok –, de néha úgy érzem, összeroppanok.

A múlt héten végül nem bírtam tovább. Amikor Zsolt újra hívott, hogy vigyázzak Zoéra pénteken este, kiborultam:

– Csak akkor hívsz fel engem, ha bébiszitter kell? Nem vagyok fontos máskor?

A vonal túlsó végén hosszú csend volt.

– Anya… nem akartalak megbántani… – mondta végül halkan.

– Akkor miért nem keresel máskor is? Miért nem jössz el csak úgy? Miért nem beszélgetünk?

Zsolt sóhajtott.

– Nehéz most minden… De igazad van. Megpróbálok változtatni.

Nem tudom, sikerül-e neki. Azóta sem keresett többször. De legalább kimondtam végre azt, ami hónapok óta fojtogatott.

Most itt ülök a nappaliban és nézem Zoét játszani a szőnyegen. Ő boldog – és talán ez a legfontosabb.

De vajon lehet-e még igazi kapcsolat köztem és Zsolt között? Vagy örökre csak akkor leszek fontos neki, ha szüksége van rám?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet még javítani egy ilyen elhidegült anya-fia kapcsolatot?