Két barátnő – Egy panelház, két élet, egy végzetes este

– Miért nem tudsz végre egy normális férfit találni, Anna? – csattant fel Dóra, miközben a konyhapulton könyökölt, és a körmeit nézegette. A hangja éles volt, mint mindig, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna. A panelház harmadik emeletén ültem vele szemben, egy bögre kihűlt teával a kezemben. Kint szakadt az eső, a szomszéd gyerekek üvöltöztek a folyosón, és én csak arra vágytam, hogy valaki végre megkérdezze: hogy vagyok.

– Talán mert nem vagyok olyan szerencsés, mint te – feleltem halkan, de tudtam, hogy úgyis átsiklik rajta. Dóra mindig is a szerencse lánya volt: már gimiben minden fiú őt nézte, az egyetemen is őt hívták bulikba, én pedig csak a háttérben álltam, csendben. Ő volt a fény, én az árnyék.

Dóra most is tökéletesen festett: drága ruha, hibátlan smink, frissen festett haj. Én meg… hát, én vagyok az örök szürke egér. Az anyám szerint legalábbis. „Anna, mikor lesz már belőled valaki?” – visszhangzott bennem a hangja.

Dóra felnevetett.
– Jaj, ne már! Nézd meg magad! Még mindig abban a régi pulcsiban jársz? Komolyan mondom, ha nem lennék a barátnőd, már rég elfelejtettek volna ebben a házban.

Felsóhajtottam. Nem akartam veszekedni. Tudtam, hogy Dóra csak akkor jön le hozzám az ötödikről, ha pénz kell neki vagy panaszkodni akar. De mégis… ő volt az egyetlen barátnőm. A többiek már rég családot alapítottak vagy külföldre mentek. Nekem csak Dóra maradt.

– Kérsz még teát? – kérdeztem inkább.
– Ha van citromod. – A hangjában ott volt az a lekezelő él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

Felálltam, és közben rápillantottam a hűtőre ragasztott csekkekre. A fizetésem nagy része elmegy a rezsire és anyám gyógyszereire. Dóra ezt sosem értette meg. Neki mindig volt valaki, aki eltartotta: előbb egy gazdag vállalkozó, aztán egy ügyvéd, most pedig egy nős orvos.

– Képzeld – kezdte hirtelen –, ma reggel Zsolt vett nekem egy új táskát. Igazi bőr! Nem is tudom, mennyibe került… de hát ő ilyen nagyvonalú.

Elmosolyodtam. Nem irigységből – inkább szomorúságból. Nekem sosem vett senki semmit csak úgy. Még apám is azt mondta gyerekkoromban: „Az életben mindent magadnak kell megszerezned.” És én megszereztem: egy kis lakást a panelban, egy állást az önkormányzatnál, egy beteg anyát és egy barátnőt, aki csak akkor keresett, ha szüksége volt valamire.

– Anna! Figyelsz rám egyáltalán? – Dóra hangja visszarántott a valóságba.
– Persze… csak elgondolkodtam.
– Na mindegy! Holnap átjövök megint. Kéne kölcsön pár tízezer forint… Zsolt most nem tud adni, mert a felesége gyanakszik. De majd visszaadom!

Hazudott. Soha nem adta vissza. De én mindig odaadtam neki. Mert féltem attól az ürességtől, ami utána maradt volna.

Aznap este anyám is szóvá tette:
– Már megint itt volt az a Dóra? Anna, mikor tanulod már meg végre? Csak kihasznál téged! Nézd meg magad! Harmincöt éves vagy és még mindig ugyanazokat a köröket futod!

– Anya…
– Ne „anya”zz! Gondolkodj már! Meddig hagyod még magad?

Nem válaszoltam. Csak ültem az ágy szélén és néztem ki az ablakon a sötét udvarra. A szomszéd kutyája ugatott, valaki veszekedett a lépcsőházban. Ez volt az én világom: zajos panelvalóság, ahol mindenki mindenkit ismer – de senki sem törődik igazán senkivel.

Másnap reggel Dóra már ott toporgott az ajtóm előtt.
– Na? Megvan az a pénz?
– Dóra… nekem sincs most sok…
– Jaj ne hisztizz már! Tudod jól, hogy visszaadom! Vagy talán nem vagy már a barátnőm?

Ez volt az ő fegyvere: a bűntudat. És én mindig engedtem neki.

Később az önkormányzatban is szóba került Dóra neve. Egy kolléganőm odasúgta:
– Te ismered azt a nőt? Láttam tegnap este egy BMW-ben ülni valami pasival…
Elpirultam.
– Igen… gyerekkori barátnők vagyunk.
A kolléganő csak legyintett:
– Vigyázz vele! Az ilyenek csak addig barátkoznak, amíg érdekük van benne.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire naiv vagyok? Vagy csak annyira félek attól, hogy egyedül maradok?

Este Dóra újra átjött. Most sírt.
– Anna… bajban vagyok… Zsolt kidobott… nincs hova mennem…
Összeszorult a szívem.
– Maradj itt éjszakára – mondtam halkan.
Egész éjjel forgolódott mellettem a kanapén. Hajnalban felriadtam arra, hogy pakol valamit a táskámból.
– Mit csinálsz?
Megtorpant.
– Csak… kellett egy kis pénz… majd visszaadom!
A hangja remegett – de már nem hatott meg.

Felálltam és először életemben nemet mondtam neki:
– Most menj el innen, Dóra! Elég volt!
Ő döbbenten nézett rám.
– Komolyan gondolod?
– Igen. Mostantól magamra gondolok először.

Dóra kiviharzott az ajtón. Aznap este először éreztem magam igazán szabadnak – és végtelenül magányosnak is egyszerre.

Anyám reggel megsimogatta a kezemet:
– Büszke vagyok rád, Anna. Végre kiálltál magadért.

De én csak ültem az ablakban és néztem le az udvarra. Vajon tényleg jobb lesz így? Vagy csak elvesztettem az utolsó embert is az életemből?

Néha azon gondolkodom: hol húzzuk meg a határt barátság és kihasználás között? És vajon hányan élnek még ebben az országban úgy, mint én – csendben tűrve mindent, csak hogy ne legyenek teljesen egyedül?