A ház, ahol a nadrág tilos – Egy család, szabályok és a bátorság története, hogy önmagad lehess
– Nálunk a nadrág tilos! – csattant fel Zsófia néni már az előszobában, ahogy beléptem. A hangja úgy vágott át a levegőn, mint egy ostor. Kezemben még ott szorongattam a bonbonos dobozt, amit ajándékba hoztam, de hirtelen úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követtem volna el. Melindára, a menyasszonyomra néztem, aki csak halkan suttogta: – Kérlek, tedd meg nekem… Ha nem, anyám megsértődik, és abból háború lesz.
Azt hittem, túlzások azok a történetek, amiket Melinda mesélt a családjáról. Hogy náluk mindenből ügyet csinálnak, hogy az apja egyszerűen elköltözött a húgához egy veszekedés után, és hogy az öccse, Peti, már hónapok óta csak a szobájában ül. De most, ahogy ott álltam az előszobában, és Melinda egy szürke melegítőt nyomott a kezembe, rájöttem: ez itt tényleg egy másik világ.
Átöltöztem. A nappaliban már ott ült Janina mama – Melinda nagymamája –, és Peti is a telefonját nyomkodta. Janina mama végigmért.
– Még egy férfi melegítőben… régen legalább volt tartása az embereknek – dünnyögte.
Peti csak vállat vont.
Leültünk ebédelni. Zsófia néni úgy merte a húslevest, mintha minden kanálban benne lenne az egész család feletti hatalma. A beszélgetés kínosan feszült volt. Bármit mondtam, rögtön kritika érte:
– Informatikus? Hát persze… Ma már minden fiatal csak a gép előtt ül. És a család? A gyerekek? – faggatott gúnyosan.
Melinda próbált menteni:
– Anya, Gábor nagyon szorgalmas. Sokat segít otthon is…
– Otthon! – vágott közbe Zsófia néni. – Az nem otthon! Az csak egy lakás! Otthon az, ahol család van és szabályok! Nálunk senki nem jár nadrágban a lakásban! Ez nem Amerika!
Éreztem, hogy egyre idegenebb vagyok ebben a házban. Ebéd után Melinda behúzott a szobájába.
– Sajnálom… De ha velem akarsz lenni, valahogy el kell viselned őt – mondta halkan.
– És te? Te hogy bírod ezt? – kérdeztem.
Csak vállat vont.
– Nem bírom. De nincs választásom. Apa elment, Peti bezárkózott… Én próbálok élni, de anya mindig megtalálja a módját, hogy megnehezítse.
Este még feszültebb lett minden. Zsófia néni most már az én családomat is szóba hozta:
– Az édesanyja is ilyen modern? Nadrágban jár otthon? – kérdezte gúnyosan.
– Anyukám… elvált. Sokat dolgozik. Abban jár otthon, amiben kényelmes – válaszoltam óvatosan.
– Na látja! Ezért tart itt a világ! Szétesett családok! – kiáltotta diadalmasan.
Melinda ökölbe szorította a kezét.
– Elég volt anya!
– Ne emeld fel rám a hangod! Ebben a házban szabályok vannak! Ha nem tetszik, el lehet menni! – ordította Zsófia néni.
Csend lett. Peti becsapta maga mögött az ajtót. Janina mama sóhajtott:
– Zsófiám, talán már elég lenne ebből…
De Zsófia néni hajthatatlan volt.
Az éjszakát a kanapén töltöttem – „vendég nem alhat együtt a lányommal egy fedél alatt!” Melinda leült mellém teával.
– Gábor… én ezt már nem bírom tovább. Veled akarok lenni, de nem itt. Nem az ő szabályai között.
– Akkor gyere hozzám – mondtam gondolkodás nélkül.
– Nem enged el. Mindenkinek azt mondaná a családban, hogy hálátlan vagyok… hogy téged választottalak helyette…
Átöleltem.
– Magadat kell választanod, Melinda. Különben sosem leszünk boldogok.
Másnap reggel kitört a vihar: Zsófia néni megtalálta a nadrágomat Melinda ágya alatt.
– Ez már bordélyház! – üvöltötte olyan hangosan, hogy a szomszédok is kinéztek az ablakon.
Janina mama próbált csitítani:
– Zsófiám, elég legyen már! A lányod felnőtt!
De Zsófia néni tombolt:
– Takarodjatok innen mindketten! És ne is lássalak benneteket!
Melindával kimentünk az ajtón egy bőrönddel és a nadrágommal hónom alatt. Peti utánunk szaladt.
– Vigyetek magatokkal… Én sem bírom már tovább – mondta halkan.
Néztem Melindára és Petire – testvérek voltak, akik úgy kapaszkodtak egymásba, mint hajótöröttek egy tutajon. Akkor értettem meg: néha muszáj megszegni a szabályokat ahhoz, hogy önmagad lehess.
Hárman költöztünk be az apró albérletembe Újpesten. Szűkösen voltunk és szegényesen éltünk, de először éreztük magunkat szabadnak. Peti lassan kinyílt; Melinda megtanult főzni anélkül, hogy valaki folyamatosan figyelné; én pedig először éreztem magam igazi családtagként.
Zsófia néni néha telefonált: először kiabált, aztán sírt és fenyegetőzött gyámüggyel is. Janina mama egy hónap múlva megjelent nálunk egy nagy fazék töltött káposztával és csendes mosollyal:
– Jól tettétek gyerekek… Az élet túl rövid mások szabályaihoz igazodni.
Melinda sokáig sírt azon az estén. Nekem is könnybe lábadt a szemem.
Ma pontosan egy éve történt mindez. Zsófia néni karácsonyra meghívót küldött: „Jöhettek… akár nadrágban is.”
Nézem Melindát és Petit az asztal körül és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban élnek még mindig mások szabályai szerint? Hányan félnek önmaguk lenni csak azért, mert valaki rájuk erőlteti a saját félelmeit?
Tényleg megéri feláldozni a boldogságot a békesség kedvéért? Vagy néha muszáj vihart kavarni ahhoz, hogy végre kisüssön ránk is a nap? Ti mit tennétek a helyemben?