A múlt árnyéka fojtogatja az álmainkat – Egy mozaikcsalád harca a boldogságért

– Már megint sír a Lili – suttogom a sötétben, miközben a férjem, Gábor hátat fordít nekem az ágyban. Az órára nézek: éjjel fél kettő. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy hallom a kislány halk zokogását a szomszéd szobából. Tudom, hogy nem csak egy rossz álom miatt sír. Ma is volt egy újabb üzenet Zsuzsától, Gábor volt feleségétől. Egy újabb vád, egy újabb hazugság, amit a gyerekek fülébe suttogott.

Felkelek, és halkan belépek Lili szobájába. Az arca könnyes, a takarót szorongatja.
– Mi történt, kicsim? – kérdezem óvatosan.
– Anya azt mondta, hogy te nem szeretsz minket igazán… hogy csak azért vagy velünk, mert apát akarod magadnak – suttogja remegő hangon.

A szívem összeszorul. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor próbáltam már elmagyarázni, hogy szeretem őket, hogy mindent megtennék értük? De Zsuzsa szavai mindig erősebbek náluk. Ő az igazi anya, én csak a „második”.

Visszafekszem Gábor mellé, de nem jön álom a szememre. A gondolataim cikáznak: vajon hol rontottam el? Miért nem tudok elég jó lenni nekik? Miért kell minden nap harcolnom valaki múltjával?

Reggel Gábor csendben készülődik. Nem beszélünk arról, ami történt. Ő sem tudja kezelni ezt az egészet. Néha azt érzem, mintha két tűz közé szorult volna: egyik oldalon a volt felesége, másikon én és az új családja. A reggeli asztalnál Lili és Bence – Gábor két gyereke – némán kanalazzák a müzlit. Az én lányom, Anna is ott ül, de ő is feszeng. Mióta összeköltöztünk, mintha mindenki elvesztette volna a biztonságérzetét.

– Ma délután jön értetek anya – mondja Gábor halkan a gyerekeknek.
Lili arca felderül, Bence viszont rám pillant, majd lesüti a szemét.
– Ugye visszajöhetünk holnap? – kérdezi halkan.
– Persze, Bence – mosolygok rá bátorítóan, de belül összetörök.

Amint elmennek, Anna hozzám bújik.
– Anya, miért nem lehetünk mi is olyan család, mint a többiek? – kérdezi.
Nem tudok válaszolni. Csak megsimogatom a haját.

Délután Zsuzsa érkezik. Mindig túl hangos, túl magabiztos. A kapuban állva rám sem néz, csak int a gyerekeknek.
– Gyertek gyorsan! – mondja türelmetlenül.
Lili még visszanéz rám.
– Szia… – suttogja.
Zsuzsa rám villantja a tekintetét.
– Remélem, most legalább rendesen felöltöztetted őket. Legutóbb is megfáztak nálad – veti oda gúnyosan.
– Mindent megtettem, hogy jól legyenek – válaszolom halkan.
– Persze… – legyint. – Majd én vigyázok rájuk igazán.

Ahogy becsapódik mögöttük az ajtó, úgy érzem magam, mintha kizártak volna a saját életemből. Gábor este későn ér haza. Fáradtan ledobja magát a kanapéra.
– Zsuzsa megint hívott – mondja sóhajtva. – Azt mondta, Lili sírt egész délután. Szerinte miattad.
– Mindig miattam… – suttogom keserűen.
Gábor rám néz.
– Nem tudom már, mit csináljak. Ha nemet mondok neki, fenyegetőzik a bírósággal. Ha engedek neki, te szenvedsz.
– És a gyerekek? Ők mit éreznek ebből?

Csend telepszik ránk. A falak mintha közelebb húzódnának. Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.

Egy hét múlva Bence nem akar hazajönni tőlük.
– Anya azt mondta, hogy te nem vagy igazi család – mondja nekem telefonon keresztül. – Hogy ott jobb nekünk.
Gábor dühösen leteszi a telefont.
– Ez már túlmegy minden határon! – kiáltja. – Nem hagyhatjuk, hogy így manipulálja őket!
– És mit tegyünk? – kérdezem kétségbeesetten. – Pereskedjünk? Vagy várjuk meg, míg teljesen elveszítenek minket?

Aznap este Anna sírva jön hozzám.
– Anya, én nem akarok itt lakni! Mindenki csak veszekedik! Miért nem lehet béke?
Nem tudok mit mondani neki. Csak ölelem és sírok vele együtt.

A következő hetekben minden nap újabb támadás érkezik Zsuzsától: üzenetek az óvónőnek, panaszok az iskolában, bejelentések a gyámhivatalhoz. Mindenhol azt próbálja bizonyítani, hogy én vagyok az alkalmatlan mostohaanya. Egyre többször érzem úgy, hogy feladom. Hogy jobb lenne mindenkinek nélkülem.

Egy este Gábor leül mellém.
– Szeretlek – mondja halkan –, de nem tudom, meddig bírom még ezt így…
A szívem megszakad. Tudom, hogy szeretjük egymást, de ez a harc felemészt minket. A múlt árnyéka ott lebeg minden kimondott szóban és minden csendben is.

Egyik nap Lili odajön hozzám iskola után.
– Ma azt mondta anya, hogy ha szeretlek téged, akkor őt bántom… De én szeretlek téged is…
Letérdelek elé és átölelem.
– Nem kell választanod kettőnk között. Mindketten szeretünk téged…
De vajon elhiszi-e ezt valaha is?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon képesek vagyunk kitörni ebből az ördögi körből? Vagy örökre ebben a játszmában rekedünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet túlélni egy ilyen harcot anélkül, hogy elveszítenénk egymást és önmagunkat?