A múlt dallama – Egy magyar család titkai és a gyermekkori éhség öröksége

– Apa, mikor jössz haza? – kérdezte a fiam, amikor már harmadszor csörgött rám aznap este. A hangjában ott volt a félelem, amit én is túl jól ismertem gyerekkoromból. Akkoriban én is mindig vártam valakire, aki sosem jött. Most viszont én vagyok az, akit várnak – és mégis, ott állok a sarki bolt előtt, mozdulatlanul, mintha a múltam láncai tartanának fogva.

A bolt előtt egy kislány kuporog, talán hatéves lehet. Sötétbarna haja csapzott, kabátja túl nagy rá, mintha valaki másé lenne. A kezében egy szakadt plüsskutya, amit olyan szorosan ölel magához, mintha attól függne az élete. Mellette egy nejlonzacskóban néhány üres üveg és egy félig megevett kifli. Az arca piszkos, de a szeme… az a tekintet! Pontosan ilyen volt az enyém is harminc éve, amikor anyám megint nem jött haza időben.

– Bácsi, nem tudna venni nekem egy kis kenyeret? – kérdezi halkan, alig hallhatóan. A hangja remeg, de nem a hidegtől. Körülöttünk emberek sietnek el, egyik sem néz rá. Egy asszony odaveti: – Menj haza, kislány! Mit keresel ilyenkor itt? – de nem áll meg.

Nem tudok továbbmenni. Lehajolok hozzá.

– Hogy hívnak? – kérdezem.
– Réka vagyok – feleli. – És ő Bodri.
– Réka… hol van anyukád?
– Otthon alszik. Vagyis… azt mondta, hogy alszik, de szerintem inkább iszik. Mindig azt mondja, hogy alszik.

A szívem összeszorul. Pontosan tudom, mit jelent ez. Gyerekkoromban anyám is mindig „aludt”, amikor nem akart velem foglalkozni. Akkoriban a nagymamám próbált gondoskodni rólam, de ő is csak a saját fájdalmával volt elfoglalva.

– Gyere velem! Veszek neked valamit enni.

A boltban gyorsan veszek kenyeret, tejet, párizsit és egy kis csokit is. Réka némán követ, Bodrit szorítva. A pénztárosnő rosszallóan néz ránk, mintha bűnt követnék el azzal, hogy egy ilyen gyerekkel vagyok.

– Nem a magáé ez a gyerek? – kérdezi gyanakodva.
– Nem – felelem –, de most velem van.

Kifelé menet Réka halkan megszólal:
– Bácsi… maga is volt már éhes?
– Igen – mondom –, nagyon is.

Elindulunk a panelházak felé. Réka mutatja az utat, közben mesél: anyja néha napokig nem kel fel az ágyból, apját sosem látta. A szomszédok néha adnak neki enni, de legtöbbször csak elkergetik. A tanító néni egyszer elvitte az iskolába reggelizni, de aztán anyja megfenyegette, hogy ha még egyszer panaszkodik valakinek, eladja Bodrit.

A lépcsőházban bűz van: olcsó bor és cigarettafüst keveréke. Réka csak áll az ajtó előtt.
– Nem akarok bemenni – suttogja.
– Miért nem?
– Mert anya ilyenkor kiabál… vagy sír… vagy mindkettő.

Leteszem elé a zacskót.
– Ha baj van, szólj a szomszéd néninek! Vagy hívd fel ezt a számot – írom le neki a gyermekvédelmi ügyelet telefonszámát.

Hazafelé menet remeg a kezem. Eszembe jut apám arca – vagyis inkább annak hiánya –, anyám üres tekintete, amikor részegen rám nézett. Eszembe jutnak azok az esték, amikor a játszótéren aludtam el egy padon, mert otthon nem volt biztonságos.

Otthon feleségem, Zsuzsa vár rám. Már sírva fakad az ajtóban:
– Hol voltál? Már megint eltűntél! A gyerekek aggódtak!
– Segítenem kellett valakinek – mondom fáradtan.
– Mindig csak másokon segítesz! És rajtunk ki segít? Érted ki aggódik?

Nem tudok mit mondani. Tudom, hogy igaza van. De hogyan magyarázzam el neki azt az űrt bennem, amit csak az tölt be, ha legalább egy gyereknek nem kell ma este éhesen lefeküdnie?

Aznap éjjel nem alszom. Réka arca lebeg előttem. Másnap reggel Zsuzsa szó nélkül teszi elém a kávét.
– Ha így folytatod, egyszer elveszítesz minket is – mondja halkan.

Munka után visszamegyek a bolt elé. Réka sehol. Két nap múlva újra látom: most már Bodri sincs vele.
– Elvitte tőlünk az állatvédő bácsi – mondja sírva. – Anyu azt mondta, hogy úgyis csak bajt hozott ránk.

Leülünk egy padra. Próbálom vigasztalni, de érzem: minden szavam üresen koppan a panelrengeteg falain.

Egyik este Zsuzsa anyósommal vitatkozik:
– Nem lehet minden gyereket megmenteni! Nekünk is van elég bajunk!
Anyósom csak legyint:
– Ilyen volt mindig is ez az ország! Mindenki csak magára gondol!
Érzem magamon a családom haragját és közönyét is egyszerre. De én nem tudok más lenni.

Egy hét múlva Rékát elviszi a gyámügy. A házban mindenki csak suttog:
– Végre! Csak baj volt vele!
De én tudom: most kezdődik számára az igazi pokol – nevelőotthonokban nőttem fel magam is. Tudom milyen az: minden este más ágyban aludni, minden nap más felnőtt arcát nézni.

Otthon Zsuzsa csendben ül mellettem:
– Sajnálom… Tudom, hogy fáj neked ez az egész…
Átölelem őt és a gyerekeimet is magamhoz húzom. Megfogadom: soha nem engedem meg magamnak azt a közönyt, amit annyiszor láttam felnőttként és gyerekként is ebben az országban.

De vajon tényleg lehet változtatni? Vagy csak újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk mindannyian?

„Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg csak ennyi telik tőlünk ebben az országban?”