„Anya, idén nem megyek haza karácsonykor…” – Egy magyar édesanya magányának története

– Anya, idén nem megyek haza karácsonykor… – hallom a telefonban Gergő fiam hangját, és érzem, hogy a szívem összeszorul. A konyhaasztalnál ülök, előttem a félig megfőtt töltött káposzta, az ablakon túl szürke decemberi délután. A lakásban csend van, csak a hűtő zúgása hallatszik.

– De hát… – próbálom mondani, de már csak a sípoló vonalat hallom. Letette. Megint.

Az asztalon ott sorakoznak a régi fényképek: Gergő, amikor még kisfiú volt, az ölemben ülve nevetett; Anna, a középső lányom, aki mindig velem sütött bejglit; és Zsófi, a legkisebb, aki minden karácsonykor ragaszkodott hozzá, hogy együtt díszítsük fel a fát. Most mindhárman máshol élnek – Gergő Debrecenben dolgozik egy multinál, Anna Pécsen tanít általános iskolában, Zsófi pedig Londonba költözött két éve. Azóta csak ritkán beszélünk.

Azt hittem, ha mindent feladok értük – a karrieremet, az álmaimat –, akkor majd mindig szükségük lesz rám. De most itt ülök egyedül, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Vajon túl sokat vártam el? Vagy túl keveset adtam magamból?

Este van már, amikor Anna felhív. A hangja fáradt, sietős.

– Szia anya! Csak gyorsan hívlak, mert holnap dolgozom. Tudod, most annyi minden van az iskolában…

– Persze, tudom – mondom halkan. – Csak gondoltam, megkérdezem, jössz-e karácsonykor.

– Nem tudom még… lehet, hogy Balázsékkal leszünk. Ne haragudj!

Azt mondja: „ne haragudj”, de érzem a távolságot a szavaiban. Mintha már nem is lennék fontos. Leteszem a telefont, és csak ülök a sötétben. Az utcáról beszűrődik a villamos csilingelése. Régen ilyenkor együtt nevettünk, társasoztunk, veszekedtünk is néha – de legalább együtt voltunk.

Másnap reggel Zsófi ír egy üzenetet Messengeren: „Anya, sajnálom, idén nem tudok hazajönni. Drága a repjegy, sok a munka.” Egy szomorú szmájlit is küld hozzá. Próbálok visszaírni valami kedveset: „Semmi baj, drágám! Majd jövőre.” De közben érzem, hogy egyre nehezebb elhinni ezt a „majd jövőre”-t.

A szomszédasszonyom, Marika néni átjön délután egy kis bejglivel.

– Kati drága, ne búslakodj! Az én lányom se jön haza idén… Tudod, ezek a mai fiatalok…

Bólintok. De belül ordítani tudnék: én nem akarok beletörődni! Nem akarom elhinni, hogy ennyi volt. Hogy mostantól csak az emlékek maradnak.

Este előveszem a régi naplómat. Belelapozok: „Ma Gergő először mondta ki azt, hogy anya.” „Anna első napja az iskolában.” „Zsófi beteg volt, egész éjjel virrasztottam mellette.” Minden sorban ott vagyok én – az anya, aki mindig ott volt. Most meg…

Karácsony estéjén egyedül ülök a fa alatt. A tévében régi magyar film megy – talán az „Isten hozta, őrnagy úr!”. A bejgli illata keveredik a gyertyafénnyel. Megpróbálok nem sírni. Felhívom Gergőt – kicsöng, de nem veszi fel. Annát sem érem el. Zsófi ír egy gyors üzenetet: „Boldog karácsonyt anya!”

Ekkor csöngetnek. Meglepődve nyitok ajtót: Marika néni áll ott két tányér töltött káposztával.

– Gondoltam, együtt jobb lesz – mondja mosolyogva.

Leülünk az asztalhoz. Beszélgetünk a régi időkről, gyerekekről, unokákról – akik mind messze vannak. Egy pillanatra úgy érzem: talán mégsem vagyok teljesen egyedül.

De amikor Marika néni hazamegy, újra rám tör az üresség. Vajon tényleg ilyen az élet vége? Hogy mindent odaadunk – aztán csend marad utánunk? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra együtt leszünk?

Talán nem csak én érzem ezt Magyarországon. Talán más anyák is ülnek most egyedül az ünnepi asztalnál.

Vajon mit rontottunk el? És vajon lehet-e még változtatni azon, hogy újra fontosak legyünk egymásnak? Várom a válaszokat…