Anyai szív, két lány, egy döntés – Egy család széthullása és újjászületése

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán csésze megremegett, a kávé kilöttyent, de senki sem mozdult. Dóra a sarokban állt, karján a másfél éves kisfiával, Bencével, Zsófi pedig a kanapén ült, kezét a hasán tartva. Az arca sápadt volt, a szeme vörös a sírástól.

– Anya… – kezdte Zsófi halkan, de félbeszakítottam.

– Nem! Most én beszélek! Nem bírom tovább ezt a feszültséget. Nap mint nap veszekedtek, minden apróságon összevesztek. Dóra, te egész nap csak panaszkodsz, hogy Zsófi nem segít eleget a házimunkában. Zsófi, te meg azt mondod, Dóra nem érti meg, min mész keresztül… De én? Én hol vagyok ebben az egészben?

A hangom remegett. A szívem majd’ megszakadt. Mindig is azt hittem, hogy az anyai szeretet mindent kibír. De most úgy éreztem, mintha két tűz közé szorultam volna.

Dóra felhúzta a szemöldökét.

– Te akartad, hogy hazaköltözzek Bencével, amikor Peti elhagyott! Azt mondtad, itt biztonságban leszünk.

– És én hálás vagyok – szólt közbe Zsófi –, de most nekem is szükségem lenne rád! Egyedül vagyok ezzel a babával a hasamban…

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jégeső. Mindkét lányomnak igaza volt. De én már hónapok óta csak sodródtam az eseményekkel. A férjem, Laci három éve halt meg rákban. Azóta egyedül tartottam össze ezt a házat – és most úgy tűnt, minden szétesik.

Aznap este nem aludtam. Hallottam, ahogy Dóra sírva altatja Bencét a gyerekszobában. Zsófi halkan beszélgetett telefonon a barátnőjével – talán arról panaszkodott, milyen szörnyű anya vagyok. Hajnalban döntöttem el: véget kell vetni ennek.

Másnap reggel leültem velük a nappaliban.

– Lányok – kezdtem csendesen –, szeretlek benneteket. De ez így nem mehet tovább. Mindkettőtöknek saját életre van szüksége. Dóra, beszéltem Évával – tudod, anyósod nővérével –, van egy kiadó lakásuk Zuglóban. Segítek az első havi bérleti díjban. Zsófi, neked is segítek albérletet keresni közel a kórházhoz, ahol szülni fogsz.

Dóra felháborodva nézett rám.

– Kidobsz minket? Most? Amikor mindkettőnknek rád lenne szüksége?

– Nem kidoblak – mondtam halkan –, hanem elengedlek benneteket. Nem akarom, hogy gyűlöljétek egymást… vagy engem.

Zsófi sírni kezdett. Dóra fel-alá járkált.

– És mi lesz veled? Egyedül maradsz ebben a nagy házban?

– Megtanulok egyedül élni – próbáltam mosolyogni –, ahogy ti is megtanultok majd gondoskodni magatokról… és egymásról is talán egyszer.

A következő napokban csomagoltunk. Bence sírt az új környezet miatt; Dóra minden este veszekedett velem telefonon; Zsófi pedig egyre csendesebb lett. Néha azon kaptam magam, hogy órákig ülök a nappaliban és bámulom a családi fotókat: Laci mosolyog rajtuk, a lányok még kicsik… Milyen gyorsan elrepült az idő!

Egyik este Dóra visszajött pár dobozért. A küszöbön álltunk.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom. Csak félek… hogy elveszítelek benneteket.

Dóra megölelt.

– Anya… én is félek. De talán így jobb lesz mindenkinek.

Zsófi is elköltözött pár nappal később. Azóta ritkán beszélünk. Néha felhívnak, de érzem a távolságot. A ház csendesebb lett – néha túl csendes is.

Sokat gondolkodom azon: vajon jó döntést hoztam? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben fájdalmat okozunk neki? Vagy csak önző voltam? Talán egyszer megbocsátanak… vagy megértik majd.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg az elengedés az igazi szeretet jele?