Az idegen fiam: Egy anya vallomása a felismerésről
– Anya, kérlek, ne most! – Marko hangja élesebben hasított a kórházi szoba levegőjébe, mint a nővérke csoszogása a linóleumon. Ott álltam az ajtóban, kezemben egy zacskó narancs, mintha ezzel a gyümölccsel vissza tudnám fordítani az időt, amikor még minden egyszerű volt. Amikor még Marko rám nézett, és nem egy idegenre.
A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az orvos azt mondta, csak pár napig kell bent maradnia, de nekem úgy tűnt, mintha egy egész élet választana el tőle. Az ágy mellett egy fiatal nő ült – hosszú, sötét haja volt, és úgy nézett rám, mintha betolakodó lennék. Nem ismertem őt. Nem ismertem Markót sem.
– Ki ő? – kérdeztem halkan.
– Ő Zsófi – felelte Marko kurtán. – A barátnőm.
Barátnő? Soha nem hallottam róla. Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy az egyetlen fiam életének ilyen fontos részéről semmit sem tudok? Zsófi felállt, és udvariasan kezet nyújtott.
– Jó napot kívánok, Ilona néni – mondta halkan.
A keze meleg volt és határozott. Éreztem benne valami bizalmatlanságot is. Vajon mit mesélt rólam Marko? Vajon mit gondolnak rólam ezek az emberek, akik most körülveszik őt?
Leültem az ágy szélére. Marko elfordította a fejét. A szobában csend lett. Csak a lélegeztetőgép halk zúgása töltötte be a teret.
– Mi történt veled, fiam? – kérdeztem végül.
– Semmi különös – felelte vállat vonva. – Elestem biciklivel.
Tudtam, hogy hazudik. Mindig is rosszul hazudott. De most nem volt erőm vitatkozni vele. Csak ültem ott, és néztem őt: a borostás arcát, a karikás szemeit, azt a fáradt mosolyt, amit már régóta nem láttam rajta.
Zsófi kiment a folyosóra. Egy pillanatra kettesben maradtunk. Marko rám nézett.
– Anya… ne haragudj rám – mondta halkan.
– Mire haragudjak? Hogy nem mondasz el semmit? Hogy évek óta csak akkor hívsz fel, ha pénz kell? Hogy nem ismerem az életedet?
A hangom remegett. Nem akartam szemrehányást tenni, de nem bírtam magamban tartani. Marko lehajtotta a fejét.
– Nem akartam megbántani téged – suttogta.
– Akkor miért zártál ki az életedből?
Nem válaszolt. Csak bámulta a takarót maga előtt. Éreztem, ahogy a könnyek végigfolynak az arcomon.
Aztán Zsófi visszajött egy középkorú férfival. Magas volt, kopaszodó, szemüveges – később tudtam meg, hogy Tamásnak hívják. Marko főnöke volt egy informatikai cégnél.
– Ilona néni, beszélhetnénk pár szót? – kérdezte udvariasan.
Kimentünk a folyosóra. Tamás halkan beszélt.
– Marko nagyon tehetséges fiú. De mostanában… sok gondja volt. Nem csak ez a baleset…
Néztem rá értetlenül.
– Milyen gondok?
Tamás sóhajtott.
– Nagyon bezárkózott. Alig beszél valakivel. Néha napokig nem jön be dolgozni. Aggódunk érte…
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Évek óta éreztem valamit, de mindig elhessegettem magamtól a gondolatot: biztos csak elfoglalt, biztos csak felnőtt már… De most rájöttem: Marko szenvedett, és én nem vettem észre.
Visszamentem a szobába. Zsófi épp Marko kezét fogta.
– Szeretlek – mondta neki halkan.
Marko csak bólintott.
Ott álltam az ajtóban, és úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a történetben. Az én fiamnak már mások jelentették az otthont, mások ismerték őt igazán.
Este hazamentem az üres lakásba. A falon még ott lógott Marko gyerekkori rajza: egy ház, egy napocska, egy mosolygó család. Mikor vesztettük el egymást? Mikor lett belőle idegen?
Másnap reggel visszamentem hozzá. Leültem mellé az ágyra.
– Fiam… beszélgethetnénk végre őszintén?
Marko sokáig hallgatott. Aztán megszorította a kezem.
– Anya… félek neked mindent elmondani. Félek, hogy csalódni fogsz bennem.
– Már régóta nem vagyok tökéletes anya – mondtam halkan. – De szeretlek. És szeretném megismerni azt az embert is, akivé lettél.
Marko szeme megtelt könnyel.
– Anya… depressziós vagyok már évek óta. Néha úgy érzem, nem bírom tovább…
A világ megállt körülöttem. Meg akartam ölelni őt, de csak annyit tudtam mondani:
– Miért nem szóltál?
– Nem akartalak terhelni… mindig olyan erősnek láttalak…
Ott sírtunk egymás mellett azon a kórházi ágyon: anya és fia, két elveszett lélek egy rideg világban.
Azóta minden nap beszélünk egymással. Próbálom megérteni őt – és talán egyszer majd megbocsátom magamnak is azt az időt, amit elvesztegettünk.
Mondd… ti is éreztétek már úgy, hogy valaki nagyon közel áll hozzátok, mégis idegenként él mellettetek? Vajon van még esély újrakezdeni?