Elhagyott újszülött – Egy nagymama vallomása a kórházi ágy mellett

– Miért tetted ezt, Dóri? – suttogtam magam elé, miközben a kórházi folyosón ültem, kezem remegett, ahogy a telefonomat szorongattam. Az ápolónő már harmadszor jött oda hozzám, hogy bemenjek végre a csecsemőosztályra. Azt mondta, az unokám vár rám. Unokám. Még ki sem mondtam hangosan ezt a szót, de máris égette a torkomat.

Aznap reggel hívtak fel a Szent Imre Kórházból. Azt mondták, a lányom, Dóri, aki alig múlt húszéves, megszülte a kisfiát, majd szó nélkül eltűnt. Nem hagyott üzenetet, nem vitt magával semmit. Csak egy név volt a papíron: Gergő. Az orvosok azt mondták, egészséges, de valamiért senki sem akarja hazavinni.

Amikor beléptem a csecsemőosztályra, az ápolónő rám mosolygott, de a mosolya mögött szánalom bujkált. – Jöjjön csak, Editke, itt van Gergő – mondta halkan. Közelebb léptem az inkubátorhoz. A kisfiú aludt, apró ökleit az arca mellé húzta. És akkor megláttam: a bal arcán egy halvány anyajegy húzódott végig, pont olyan alakban, mint amilyen az én apámnak is volt. Az apának, akiről Dóri sosem akart beszélni.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden emlék visszatért: apám kemény keze, anyám sírása éjszakánként, Dóri félelmei és dühkitörései kamaszkorában. Mindig azt hittem, hogy sikerült elfelejtenünk a múltat. De most itt volt előttem egy új élet, aki magán hordozta mindazt, amitől menekülni próbáltunk.

– Miért hagytad itt őt? – kérdeztem magamban újra és újra. Vajon Dóri is meglátta rajta azt az anyajegyet? Vagy csak túl fiatal volt ahhoz, hogy anyává váljon? Talán haragudott rám, amiért sosem beszéltem neki őszintén arról, mi történt velem gyerekkoromban.

Aznap este hazamentem Dóri üres szobájába. Az ágya bevetetlen volt, a falon még ott lógtak a gyerekkori rajzai. Az asztalon egy félig megírt levél hevert:

„Anya! Ne haragudj rám. Nem tudom megtenni. Félek attól, hogy ugyanazt fogom tenni vele is, amit velem tettek. Nem akarom elrontani az életét. Szeresd helyettem is! Dóri”

A papír összegyűrődött a kezemben. Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy csak sajnálom. Hányszor mondtam neki: „Majd ha anya leszel, megérted!” Most ő döntött úgy, hogy nem akarja megérteni.

Másnap visszamentem a kórházba. Az orvosok kérdezték: – Hazaviszi Gergőt? Vagy keresünk nevelőszülőt? – A hangjukban ott volt az ítélet is: „Milyen család ez?” De én csak bólintottam.

Otthon Gergő sírt éjjelente. Nem tudtam megnyugtatni. Néha úgy éreztem, mintha Dóri sírna bennem újra és újra. Egyik este anyám régi fényképeit nézegettem. Az egyik képen apám tartotta karjában engem csecsemőként – ugyanaz az anyajegy az arcán. Anyám akkor még mosolygott.

Egy héttel később Dóri felhívott egy ismeretlen számról.
– Anya… jól van Gergő?
– Igen – válaszoltam halkan –, de hiányzol neki.
– Nem tudok visszamenni – suttogta sírva.
– Miért nem?
– Mert félek… Félek attól, hogy bennem is ott van az apád vére… hogy egyszer én is bántani fogom őt.
– Dóri! Nem vagy olyan! Te nem vagy ő!
– De honnan tudod? Te sem tudtad megállítani őt!

A vonal megszakadt. Ott ültem a sötétben Gergő mellett és azon gondolkodtam: vajon tényleg örököljük-e a múlt bűneit? Vagy képesek vagyunk megszakítani ezt a láncot?

A faluban mindenki beszélt rólunk. A boltban suttogtak mögöttem: „Láttad? Edit lánya elhagyta a gyerekét!” A szomszéd Marika néni egyszer odajött hozzám:
– Editkém, ne törődj velük! Minden családban van valami titok.
De én tudtam: ez nem csak titok volt – ez egy seb volt, ami generációkon át fájt.

Gergő lassan nőtt, mosolygott rám reggelente. Néha úgy nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, mintha mindent értene. Egy nap Dóri levelet küldött:
„Anya! Talán egyszer képes leszek visszamenni hozzátok. Addig is… mondd meg Gergőnek, hogy szeretem!”

Most itt ülök Gergő ágya mellett és azon gondolkodom: vajon elég-e a szeretetem ahhoz, hogy begyógyítsam mindazt, amit anyám és apám ránk hagytak? Vajon képes leszek-e megtörni ezt az ördögi kört?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elhagyja a gyermekét – vagy örökre nyomot hagy bennünk a múlt?