Elveszett szavak – Egy anya harca a családi kötelékekért

– Miért nem értitek meg, hogy ezt értetek csináltam? – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, és a gyerekeim hátat fordítottak nekem. A hangom visszhangzott a félig üres lakásban, ahol még mindig dobozokban álltak a könyveink, és a régi otthon illata keveredett az új helyiség hideg levegőjével.

A költözés döntése az én vállamon nyugodott. Amikor a férjem, László elveszítette az állását Győrben, úgy éreztem, nincs más választásunk: Budapestre kellett mennünk, ahol nekem ajánlottak egy jó állást egy könyvelőirodában. Azt hittem, majd mindenki megérti, hogy ez a családunkért van. De a lányaim, Dóra és Réka, nem így látták.

– Anyu, te csak magadra gondolsz! – vágta hozzám Dóra, amikor először szóba került a költözés. – Nekünk itt van az életünk! Barátok, suli, minden! – sírt Réka is, és én csak álltam ott tehetetlenül.

Azóta eltelt fél év. A lányok bezárkóztak. Dóra tizennyolc évesen már alig beszél velem, csak a telefonját nyomkodja, vagy órákig sétál el valahová. Réka tizenöt éves, és minden nap sírva jön haza az új iskolából. László pedig egyre többet jár el otthonról – azt mondja, munkát keres, de néha gyanítom, inkább csak menekül előlünk.

Az első karácsonyunk Budapesten különösen fájdalmas volt. A régi házban mindig együtt díszítettük a fát, most viszont Dóra bezárkózott a szobájába, Réka pedig csak némán ült az asztalnál. Próbáltam beszélgetni velük.

– Tudom, hogy nehéz nektek… – kezdtem halkan.
– Nem tudod! – vágott közbe Dóra. – Te döntöttél helyettünk! Neked mindegy volt, hogy mi mit érzünk!
– Ez nem igaz… – próbáltam védekezni.
– Dehogynem! – csattant fel Réka is. – Mindenki csak magára gondol ebben a családban!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Aznap este órákig ültem a konyhában egyedül, és néztem a családi fényképeket: ott voltunk mindannyian a Balatonnál, nevetve, összebújva. Hová tűnt ez az összetartás?

A következő hetekben próbáltam mindent: közös programokat szerveztem, sütöttem a kedvenc sütijüket, de mintha falnak beszéltem volna. Lászlóval is egyre többet veszekedtünk.

– Miért nem tudsz végre elengedni egy kicsit? – kérdezte egy este fáradtan.
– Mert szétesik a családunk! – sírtam el magam.
– Lehet, hogy pont azért esik szét, mert mindent irányítani akarsz…

Ezután napokig nem szóltunk egymáshoz. A lányok is csak egymással beszéltek suttogva. Egy este hallottam őket:

– Szerinted visszamehetnénk valaha Győrbe? – kérdezte Réka.
– Anyu sosem engedné…

Ekkor értettem meg igazán: nem csak az új helyzet fáj nekik, hanem az is, hogy nem érezhetik magukat biztonságban mellettem. Hogy elvesztették azt az anyát, akiben megbízhattak.

Elhatároztam, hogy változtatok. Egyik este leültem hozzájuk.

– Tudom, hogy haragszotok rám – kezdtem remegő hangon. – És igazatok van. Nem kérdeztelek meg benneteket eléggé. Féltettelek titeket… de lehet, hogy rosszul csináltam.

Dóra rám nézett: – Most már mindegy.
– Nem mindegy! – mondtam határozottabban. – Szeretném visszakapni azt a bizalmat, amit elvesztettem. Nem tudom hogyan… de szeretném megpróbálni veletek együtt.

Csend lett. Réka szeme könnyes volt.

– Mi is szeretnénk… csak nagyon fáj még minden.

Azóta lassan változik valami. Még mindig sokszor csendesek vagyunk egymás mellett, de néha már együtt vacsorázunk. Néha Dóra mesél valamit az iskoláról. Réka is elhívott egyszer sétálni.

Nem tudom, sikerül-e valaha teljesen helyrehozni mindent. De most már tudom: nem elég csak jót akarni – meg kell tanulni meghallgatni is azt, akit szeretünk.

Vajon hány család esik szét azért Magyarországon is, mert nem merünk őszintén beszélni egymással? Ti mit tennétek a helyemben?