Kidobva otthonról: Egy anya harca a megbocsátásért

– Nem maradhatsz tovább, Anna! – ordította édesapám, miközben anyám sírva csomagolta a ruháimat egy régi sporttáskába. A szobám falán még ott lógtak a gimnáziumi tablóképek, de én már tudtam: most mindent elveszítek. A hasam alig látszott még, de a titok, amit hónapokig rejtegettem, most mindent felforgatott.

– Kérlek, anya, ne tegyétek ezt velem! – zokogtam, de a tekintetében csak félelmet és csalódottságot láttam. – Nem tudom, mit csináljak…

– Megmondtuk, hogy nem fogjuk eltartani a gyerekedet! – vágott közbe apám. – Ha ilyen felelőtlen voltál, viseld a következményeit!

Péter, a barátom, ott várt lent az utcán egy régi Opel Astrával. A szülei vidéken éltek, de náluk sem maradhattunk sokáig. Aznap este egy albérletben kötöttünk ki Zuglóban, ahol a penészszagú falak között próbáltunk új életet kezdeni. Péter kétkezi munkát vállalt egy építkezésen, én pedig takarítani jártam egy irodaházba esténként, amíg bírtam.

A terhességem alatt minden nap rettegtem: mi lesz velünk? Vajon képes leszek-e jó anyja lenni annak a kislánynak, akit hordok? A szüleim nem kerestek. Egyetlen telefonhívás sem érkezett tőlük. A barátaim közül is sokan elfordultak tőlem – mintha az én szégyenem rájuk is árnyékot vetett volna.

Aztán megszületett Lili. Amikor először a karomban tartottam, minden félelmem eltűnt. Tudtam, hogy érte bármit kibírok. Péterrel összeházasodtunk egy kis polgári szertartáson; a gyűrűt egy turkálóban vettük. Nem volt pénzünk semmire, de boldogok voltunk – legalábbis azt hittem.

Az évek teltek. Péter egyre többet dolgozott, én pedig elvégeztem egy esti tanfolyamot, hogy jobb munkát találjak. Lili óvodába került, majd iskolába ment. Néha irigykedve néztem azokat az anyákat, akiknek ott álltak a nagyszülők a hátuk mögött – akikre számíthattak, ha betegek lettek vagy csak elfáradtak. Nekem nem volt senkim.

Egy nap azonban minden megváltozott. Tíz év telt el azóta az éjszaka óta, amikor kidobtak otthonról. Éppen vacsorát főztem Lilivel, amikor csengettek. Az ajtóban ott állt anyám és apám – idősebbek voltak, megtörtebbek, mint ahogy emlékeztem rájuk.

– Szia, Anna… – suttogta anyám könnyes szemmel. – Beszélhetnénk?

A szívem hevesen vert. Lili kíváncsian nézett rám: – Anyu, kik ezek?

– A nagyszüleid – mondtam halkan.

Beengedtem őket. Az asztalhoz ültek; apám keze remegett.

– Tudom, hogy nincs jogunk kérni tőled semmit – kezdte anyám –, de bajban vagyunk… Apád elvesztette az állását, és a házat is elárverezik…

– És most hozzám jöttetek segítségért? – kérdeztem keserűen.

– Nincs másunk – mondta apám halkan.

A harag és a fájdalom egyszerre öntött el. Hányszor álmodtam arról, hogy egyszer majd visszajönnek és bocsánatot kérnek? De most csak azért jöttek, mert szükségük van rám?

Lili az ölembe bújt. Éreztem a kislányom melegét és azt a szeretetet, amit soha nem kaptam meg a saját szüleimtől az elmúlt tíz évben.

– Miért most? Miért nem akkor kerestetek, amikor minden nap sírtam utánatok? Amikor egyedül voltam? – törtek fel belőlem a szavak.

Anyám sírni kezdett:
– Hibáztunk… Azt hittük, így tanulsz majd belőle… De elveszítettünk téged…

Csend lett. Péter is hazaért közben; döbbenten nézett ránk.

– Anna… ez most rajtad múlik – mondta halkan.

Aznap este sokáig ültem az ablakban. Néztem Budapest fényeit és azon gondolkodtam: képes vagyok-e megbocsátani? Segíthetek-e azoknak, akik egyszer eldobtak maguktól? Vagy örökre hordoznom kell ezt a sebet?

Végül úgy döntöttem: adok nekik egy esélyt. Nem miattuk – hanem magam miatt. Mert nem akarom tovább cipelni ezt a haragot.

De vajon jól tettem? Lehet igazán megbocsátani annak, aki egyszer hátat fordított nekünk? Ti mit tennétek a helyemben?