„Vér szerinti testvér? Köszönöm, elég volt…” – Egy magyar család drámája a négy fal között

– Ne gyere többet, Nóri! – mondtam ki végül remegő hangon, miközben a konyhapulton remegve álltam, a kezem még mindig lisztes volt a gyerekek vacsorájától. A húgom, Nóri, csak nézett rám döbbenten, mintha nem értené, mi történik. De én tudtam: most először mondtam ki azt, amit hónapok óta éreztem. Elég volt.

A nevem Réka, harminckét éves vagyok, két kisgyerek anyja, feleség, és – legalábbis eddig – egy család összetartó láncszeme. A mi családunk sosem volt átlagos: anyám negyvenhárom évesen szült meg minket, engem és Nórát, két év különbséggel. Apánk korán meghalt, anyánk egyedül nevelt fel minket egy panelház harmadik emeletén Zuglóban. Mindig azt mondta: „Nektek csak egymásra számíthattok.” Én hittem neki. Talán túlságosan is.

Nóri mindig is más volt. Lázadó, szabad szellemű, aki sosem tudott beilleszkedni semmilyen keretbe. Én viszont már tizennyolc évesen dolgoztam, hogy segítsek anyának. Mire huszonöt lettem, férjhez mentem Gáborhoz, és két év múlva megszületett a kisfiam, Misi. Egy év múlva jött a húga, Lili. Az életem egy pillanat alatt fordult fel: pelenkák, bölcsődei beszoktatás, munkahelyi stressz, háztartás – és persze Nóri.

Nóri ugyanis nem dolgozott. Egyetemre járt volna, de félbehagyta. Dolgozni próbált, de sehol sem maradt meg három hónapnál tovább. Mindig volt valami kifogása: „A főnök bunkó”, „A kollégák pletykálnak”, „Nem fizetnek rendesen”. Anyánk aggódott érte, én pedig próbáltam segíteni. Először csak pénzt adtam neki néha – „Csak most az albérletre!” –, aztán már nálunk aludt néha hetekig.

Aztán tavaly nyáron minden megváltozott. Anyánk sztrókot kapott. Egyik pillanatról a másikra én lettem a család feje: anyát ápolni kellett, a gyerekeket vinni-hozni, Gábor pedig egyre többet dolgozott túlórában, hogy bírjuk a számlákat. Nóri ekkor jelent meg nálunk végleg – „Csak amíg anya jobban lesz!” –, de aztán maradt.

Az első hetekben még örültem neki. Jó volt beszélgetni esténként, amikor a gyerekek már aludtak. De aztán észrevettem: Nóri nem segít semmiben. Reggelente tovább aludt, mint mi mindannyian együttvéve. A konyhában csak akkor jelent meg, ha már kész volt a reggeli. A mosogatógéphez hozzá sem nyúlt. Ha kértem valamit – „Légy szíves, vidd le a szemetet!” –, csak legyintett: „Majd később.”

Egyik este Gábor félrehívott:
– Réka, meddig lesz még itt Nóri? Én értem, hogy család meg minden… de ez így nem megy tovább.
– Tudom… csak… – hebegtem.
– Nem vagy a cselédje! – mondta halkan.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem.

A következő napokban próbáltam beszélni Nórival.
– Figyelj, segítened kellene többet! Nem bírom egyedül.
– De hát én is fáradt vagyok! – vágta rá sértetten. – Egész nap anya miatt aggódom!
– De legalább a gyerekekkel játszanál néha…
– Nem vagyok bébiszitter! – csattant fel.

Akkor először éreztem dühöt iránta. Hogy lehet valaki ennyire önző? Anyánk egész életében mindent megtett értünk – most pedig én próbálom összetartani mindent, de Nóri csak elvesz.

Aztán jött az igazi töréspont: egy vasárnap délután Nóri bejelentette:
– Jövő héten átjönnének hozzám a barátaim bulizni! Ugye nem gond?
– Hogy érted, hozzád? Ez az én lakásom! A gyerekeim alszanak este!
– Jaj már… mindig csak a gyerekek! Nem lehetne egyszer nekem is jó?

Ott szakadt el bennem valami.
– Elég volt! – kiabáltam rá. – Ez nem hotel! Ha nem tetszik, menj vissza anyához!

Nóri megsértődött és napokig nem szólt hozzám. Gábor közben egyre feszültebb lett:
– Réka, vagy ő megy el… vagy én!

Aznap este ültem a konyhában és sírtam. A gyerekek már aludtak, Gábor is elment lefeküdni. Csak én maradtam ébren – és Nóri hangja a fejemben: „Nem vagyok bébiszitter!”

Másnap reggel Nóri csomagolt.
– Elmegyek – mondta ridegen. – Úgyis csak útban vagyok itt.
– Nem ezt akartam… – kezdtem volna.
– Dehogynem! Mindig is te voltál az okosabb, a rendesebb! Neked minden sikerül! Nekem semmi! – sírta el magát.

Meg akartam ölelni, de ellökte a kezem.
– Majd meglátod… nélkülem könnyebb lesz!

Az ajtó becsapódott mögötte. A lakás hirtelen csendes lett – túl csendes.

Anyám másnap hívott:
– Mit csináltál Nórival? Sírt nekem telefonban!
– Anya… én már nem bírtam tovább…
– Ő a húgod! Vér szerinti testvérek vagytok!
– De meddig kell mindent eltűrnöm csak azért?

Napokig bűntudatom volt. A gyerekek kérdezték:
– Anya, mikor jön vissza Nóri?
Nem tudtam mit mondani.

Hetek teltek el így. Anyám haragudott rám, Gábor végre felszabadultabb lett otthon. Én viszont üresnek éreztem magam. Hiányzott Nóri? Talán igen… de még jobban hiányzott az az érzés, hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelnem.

Egy hónap múlva Nóri felhívott:
– Sajnálom… talán tényleg túlzásba vittem…
– Én is sajnálom… csak szerettem volna egy kis segítséget…
– Nem tudom, hogyan kell felnőttnek lenni…
– Én sem mindig…

Azóta ritkábban találkozunk. Már nem alszik nálunk hetekig. Néha eljön játszani a gyerekekkel – és néha tényleg segít is valamiben.

De valami végleg megváltozott bennem: megtanultam nemet mondani. Megtanultam azt is, hogy a vérségi kötelék nem jelent feltétlenül mindent – néha fontosabb saját magunkat is védeni.

Most itt ülök újra a konyhában egy csésze hideg kávéval és azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Vagy egyszerűen csak ember? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon hol van az a határ, ahol már nem tartozunk felelősséggel egymásért?