„Csak egy kis pénzt ennivalóra!” – Egy budapesti találkozás, ami mindent megváltoztatott

– Csak egy kis pénzt ennivalóra! – kiáltotta utánam a nő, miközben a Nyugati aluljáróban siettem haza a munkából. Az eső már órák óta szakadt, a kabátom átázott, és csak arra vágytam, hogy végre otthon legyek. De valami a hangjában megállított. Nem volt benne könyörgés, inkább düh és dac. Megfordultam.

– Miért pont tőlem? – kérdeztem vissza, talán kicsit élesebben, mint kellett volna. A nő rám nézett, szemei fáradtak voltak, de mégis villogtak.

– Mert te legalább megálltál – felelte. – A legtöbben csak átnéznek rajtam.

A nevét nem mondta el rögtön, de később megtudtam: Julianna. Negyvenes lehetett, haja csapzott, ruhája szakadt, de valahogy mégis volt benne tartás. Nem az a tipikus koldus volt, akitől mindenki félrenéz. Volt benne valami… más.

– Miért nem mész be egy hajléktalanszállóra? – kérdeztem. – Ott legalább kapsz vacsorát.

Felnevetett, de abban a nevetésben több volt a keserűség, mint az öröm.

– Ott csak megaláznak. Inkább az utcán alszom, mint hogy újra végighallgassam, hogy „minek szült anyám”, vagy hogy „úgyis magamnak köszönhetem”.

Nem tudtam mit mondani. Zavarban voltam. A zsebemben volt egy ezres, amit reggel vettem ki a pénztárcámból, hogy vegyek magamnak valami meleg ételt hazafelé. De most ott álltam Julianna előtt, és azon gondolkodtam: tényleg éhes? Vagy csak eljátssza?

Gyerekkoromban anyám mindig azt mondta: „Ne adj pénzt a koldusoknak! Úgyis italra költik.” De most, hogy ott álltam Julianna előtt, nem tudtam eldönteni, mi az igazság.

– Van családod? – kérdeztem halkan.

– Volt – felelte. – Egy lányom van, de már évek óta nem láttam. Az apja elvitte magával Németországba. Én meg itt maradtam…

A hangja elcsuklott. Hirtelen rájöttem: nem csak pénzt kér tőlem. Figyelmet akar. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a saját anyámat látnám magam előtt, aki szintén egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, miután apánk elhagyott minket.

– Tudod mit? – mondtam végül. – Gyere velem! Veszek neked valamit enni.

Először meglepődött, aztán bólintott. Elindultunk a legközelebbi pékség felé. Útközben mesélni kezdett: hogyan veszítette el a munkáját egy gyárbezárás miatt, hogyan csúszott le napról napra, míg végül már csak az utcán talált menedéket.

A pékségben vettem neki egy kakaós csigát és egy meleg teát. Leültünk az egyik sarokba.

– Köszönöm – mondta halkan. – Tudod, nem mindenki ilyen…

– Milyen? – kérdeztem vissza.

– Hogy nem csak adsz, hanem beszélgetsz is velem.

Aztán hirtelen felpattant.

– Most mennem kell! – mondta idegesen.

– Várj! – próbáltam utána nyúlni, de már kiszaladt az ajtón.

Ott maradtam a pékségben, a két üres pohárral és egy csomó kérdéssel. Vajon tényleg csak enni akart? Vagy valami mást is? Miért menekült el ilyen gyorsan?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány Julianna van még Budapesten? Hányan élnek így napról napra, egyik napról a másikra sodródva? És vajon én mit tehetek értük?

Otthon anyám várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? Már aggódtam érted! – szólt rám szigorúan.

– Találkoztam valakivel… Egy nővel az utcán…

Anyám felsóhajtott.

– Ugye nem adtál neki pénzt?

– Nem… Csak vettem neki valamit enni.

Anyám leült mellém az asztalhoz.

– Fiam, tudod te hányan élnek vissza ezzel? Hányan csak kihasználják a jóhiszemű embereket?

– Tudom… De mi van akkor, ha tényleg szüksége volt rá?

Anyám hallgatott egy darabig.

– Nehéz eldönteni – mondta végül. – De néha muszáj kockáztatni. Csak ne felejtsd el: magadat is védened kell.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Julianna arca nem ment ki a fejemből. Vajon tényleg segítettem neki? Vagy csak egy újabb naiv áldozat lettem?

Másnap reggel újra láttam őt az aluljáróban. Most már rám sem nézett. Mintha soha nem is találkoztunk volna.

Azóta is gyakran gondolok rá. Vajon hány ember sétál el nap mint nap úgy egy másik mellett Budapesten, hogy soha nem tudja meg a másik történetét? Vajon tényleg segítünk egymáson, vagy csak a saját lelkiismeretünket nyugtatjuk?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri kockáztatni és hinni valakinek – vagy tényleg csak kihasználnak minket?