„Csak egy kis pénzt ennivalóra!” – Egy budapesti történet a bizalomról és csalódásról

– Csak egy kis pénzt ennivalóra, kérem! – hallottam a hangot a hátam mögött, miközben a Blaha Lujza téri villamosmegállóban álltam, a kabátom gallérját felhajtva az eső ellen. Megfordultam, és egy középkorú nő állt előttem, szürke kabátban, kezében egy szakadt szatyorral. A szemei fáradtak voltak, de valami furcsa élénkség is csillogott bennük.

– Ne haragudjon, de tényleg csak egy kiflire kellene – mondta újra, és közelebb lépett. A nevem Gábor, harmincnégy éves vagyok, és mindig is próbáltam segíteni, ha tudok. De az utóbbi időben egyre nehezebb volt eldönteni, ki az, aki valóban rászorul.

– Hogy hívják? – kérdeztem óvatosan.

– Zsuzsa vagyok – felelte gyorsan. – Két napja nem ettem rendesen.

A zsebembe nyúltam, elővettem egy ötszázast. – Tessék, vegyen magának valamit.

Zsuzsa hálásan bólintott, de nem ment el. Ehelyett leült mellém a padra. – Maga olyan rendes embernek tűnik. Nem akar beszélgetni egy kicsit?

Kicsit feszélyezve éreztem magam, de végül bólintottam. Az eső kopogott a tetőn, a villamos késése miatt úgyis várnom kellett.

– Tudja, régen nekem is volt munkám – kezdte Zsuzsa. – A textilgyárban dolgoztam Kőbányán. De aztán bezárt, és minden szétesett. A férjem elhagyott, a lányom meg… hát ő már nem beszél velem.

– Miért? – kérdeztem halkan.

– Mert szégyelli, hogy ilyen lettem. Hogy koldulok. De mit tehetnék? Nem adnak munkát ötven felett, főleg nem ilyen múlttal.

A szavai megérintettek. Eszembe jutott anyám, aki szintén elvesztette az állását pár éve, és mennyit aggódott miatta. Vajon én is így végezném egyszer?

A villamos végre befutott. Zsuzsa felállt, intett egyet. – Köszönöm még egyszer! – mondta, majd eltűnt a tömegben.

Aznap este otthon elmeséltem a történetet a feleségemnek, Katának.

– Gábor, te mindig túl jóhiszemű vagy – mondta fáradtan. – Nem tudhatod, mire költötte azt a pénzt.

– De hát azt mondta, éhes…

– Sokan mondanak mindent. Nézd csak meg a híreket! Tele van csalókkal ez a város.

Nem tudtam vitatkozni vele. De valami nem hagyott nyugodni bennem. Másnap visszamentem ugyanarra a helyre. Zsuzsa ott ült megint.

– Jó reggelt! – köszönt rám mosolyogva.

– Hogy van ma? – kérdeztem.

– Kicsit jobban. Tegnap vettem egy kis kenyeret meg párizsit. Maga tényleg segített.

Beszélgettünk még pár percet. Aztán láttam, hogy egy másik férfi is odalép hozzá.

– Zsuzsa néni! Megint itt van? – kérdezte nevetve.

Zsuzsa gyorsan elfordult tőle. Észrevettem, hogy a férfi zsebéből kilógott egy sörösdoboz.

A következő napokban többször is láttam Zsuzsát ugyanazon a helyen. Mindig más-más történettel állt elő: egyszer beteg volt az unokája, máskor elveszett a pénztárcája. Egyik este véletlenül összefutottam vele a közeli kisbolt előtt. Éppen cigarettát vett.

– Zsuzsa! – szóltam rá meglepetten.

Összerezzent, majd zavartan mosolygott. – Tudja… néha kell egy kis nyugalom is az embernek.

Ekkor valami eltört bennem. Hazamentem, és órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg csak kihasznált? Vagy egyszerűen csak túl nehéz az élete ahhoz, hogy mindig igazat mondjon?

A következő héten már nem adtam pénzt neki. Csak biccentettem felé reggelente. Ő pedig már nem is próbált megszólítani.

Egy este Kata rám nézett vacsora közben:

– Még mindig gondolkodsz azon a nőn?

– Igen – vallottam be halkan. – Nem tudom eldönteni, hogy segítenem kellett volna-e továbbra is… vagy csak naiv voltam.

Kata sóhajtott. – Talán mindkettő igaz egyszerre.

Azóta is gyakran eszembe jut Zsuzsa arca az esőben. Vajon hányan vannak még ilyenek ebben a városban? És vajon mikor veszítjük el végleg a bizalmat egymás iránt?

Mondd csak: te mit tettél volna a helyemben? Tudunk még hinni egymásnak ebben a világban?